Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A rosszcsont manók

 

Csabai Andrea:

A rosszcsont manók

Nem is olyan rég történt, a hatalmas hegyek birodalmában, a manónép úgy gondolta, hogy még egy tavaly elcsent tündérvarázslattal, kicsit átrendezi a világot, és a föld lett az ég, és az ég lett föld.
Fejük felett nyíltak a virágok, a fejük felett szaladgáltak az állatok, ott ringatóztak a búzamezők, ott értek be a fák gyümölcsei. Míg a föld csillagmezővé vált, a Hold is ott nyújtózkodott pont előttük, és ha jött a hajnal, a Nap is reggelente velük itta a kávéját, nagyot örvendeztek, milyen jó nekünk!- gondolták! Igen ám, de magukon kívül másra nem is gondoltak, és eszükbe sem jutott, hogy ebből bármiféle gondjuk is akadhat.      

Egyszer csak hatalmas embersereg ment feléjük, akik igencsak dühösek voltak.
-    Nem tudjuk learatni búzát, a virágainkat sem tudjuk öntözni, és az állatainkról  ki gondoskodik?
-    Hogyan fogjuk leszedni a gyümölcsöket? –kérdezték tőlük dühösen.
-    Álljatok bakot- mondták nekik a manók kicsit hetykén.

Úgy is lett, bakot álltak, és egyre magasabbra értek, de a manók megrángatták a legalsó ember nadrágszárát, és rögvest úgy dőltek el, mint egy torony.

Olyan mérgesek lettek rájuk, elkezdték kergetni a manókat, de hiába  voltak nagyon edzettek nem érték sehogy sem utol őket. Másnap újra találkoztak velük.

-    Nem vagytok éhesek, kérdezték tőlük?
-    De nagyon- válaszolták már nem is olyan hetykén a manók
-    Akkor ti miért nem szedtek magatoknak gyümölcsöt, hisz azt nagyon szeretitek!
-    Mert nem érjük el!- felelték.
-    Álljatok ti is bakot, biztos szerencsésebbek lesztek, mint mi!- vetették fel nekik.  

Majd huncutul egymásra is néztek, és biztatták a manókat, mutassák meg nekik, hogy kell jól csinálni.
A manók ezt kihívásnak tekintették, és bakot álltak, de ők még addig sem értek fel, mint az emberek, akik viszont magukkal vitték a falu kutyáját, és bizony, ahogy meglátta a manókat, rögtön a nyakukba ugrott, és bizony ők is úgy dőltek el, mint a torony. Most ők morgolódtak, miközben az emberek jól kinevették őket.

Harmadnap már nagyon ácsingóztak a gyümölcsökre, de hiába voltak nagyon éhesek, nem akarták elveszíteni a csillagmezőt, amit mindennap így körbe bukfencezhettek, és a Nappal való reggeli kávézás is, nagyon ínyükre volt még.


De közben olyan gazos lett már minden, az állatok annyira lesoványodtak,  hogy nézni is rossz volt, az emberek dühe meg egyre jobban erősödött. A manók megijedtek, és elkezdték hívogatni a tündért, hogy segítsen nekik.
A tündér az első hívásra már megjelent előttük, látta ám a felfordulást, és még mielőtt a manók kinyithatták volna a szájukat, varázspálcájával magához emelte őket. Most már értem hova tűnt az egyik varázslatom, ti csentétek el, és még ti akartok tőlem segítséget kérni?- kérdezte tőlük.
-    Meg is érdemelnétek a sorsotokat!- mondta tovább.

-    Jaj, Tündér ne haragudj, tudod, mi már csak ilyenek vagyunk, többé nem teszünk ilyet!- ígérgették bőszen. Kérj tőlünk bármit, megtesszük neked, csak segíts nekünk!- kérlelték tovább.

-    Először is csináljunk vissza mindent, ahogy volt, a földön legyenek a fák, a virágok, az állatok, a búzamezők, az égen a csillagok a Hold, és a Nap

-    De hogy lehetne visszacsinálni?

-    Csukjátok be a szemeteket, nyújtsátok kezetek az ég felé, és mondjátok hangosan: Jó manók leszünk, jó manók leszünk, nem csenünk többé varázslatokat, nem csenünk. és ahogy ez megtörtént minden a helyére került. Az emberek is megnyugodtak, megköszönték a tündérnek a fáradozásait. Körbenéztek minden rendben van-e, megetették az állatokat, megöntözték a virágokat, a búzamezőkön gyermekeik boldogan szaladgáltak, volt aki, fára mászott örömében, és egy- egy gyümölcsöt vett magához, hatalmas mosollyal a száján. Majd elköszöntek és hazaindultak.

A tündér még a manókkal maradt, és miközben ők is eszegettek, jól elbeszélgetett velük, talán a kis rosszcsontok még ma is azon tanakodnak, mi volt ebből tanulság, de két tanakodás közepette, nem bírtak a bőrükben maradni, és elcsentek újból egy varázslatot, de az már egy másik történet.  

tunder.jpg