Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Negyedik mesém

 

Csabai Andrea:

Negyedik mesém

Nem is olyan rég történt, hogy a mindenen túli királyságban elhatalmasodott a sötétség és egyre nagyobb mértékben lett sivár a táj. Az erdők kipusztultak, a virágok elszáradtak, a patakok kiapadtak, és az ott élők nem tudták mi történhetett. Már csak néhány helyen volt még világosság.

Egyszer csak egy tündér jelent meg előttük. Meghalt jó királyunk- mondta, és ha nem találunk egy napon belül a trónra érdemes tiszta szívű embert, akkor örökre búcsút inthetünk szép világunknak. Nagyon szomorúak lettek emiatt, ráadásul senki nem akart közülük király lenni, viszont ismertek egy furcsa lényt, aki nagyon elvonultan élt, hátha ő felkarolná a királyságot és trónjára ülne- gondolták.
Kiválasztották a legfiatalabbat maguk közül, hogy induljon és keresse meg ezt a legényt.

-    De miért pont én?- kérdezte
-    Te vagy a legfiatalabb, a legerőteljesebb, és talán a legokosabb mindannyiunk közül, mondták szinte kórusban.
-    De van nálam sokkal erősebb és okosabb is!- értetlenkedett picit.
-    Ne gondolkodj annyit, indulj el, ez mindannyiunk érdeke!

Elindult a kis legény, útközben találkozott egy óriással, nagyon megijedt.
Legszívesebben visszaszalad volna, de nem tehette.
Az óriás elé állt.

-    Kis legény mit keresel erre fele, látni is alig lehet a sötétségtől- kérdezte tőle.
-    Meghalt a királyunk és nekem kell felkutatni az elvonultan élő lényt, akiről ódákat zengnek, az emberek. Hátha elfogadja kérésünket, hogy legyen a királyunk, mert ha egy nap alatt nem találunk arra méltó személyt, örök sötétség vár a birodalomra.

Elkísérhetlek?- kérdezte tőle, hátha segítségedre lehetek valamiben.
A kis legény úgy megörült, hogy nem kell egyedül mennie, egyből igent is mondott,és együtt mentek tovább.
Ahogy haladtak egyre távolabbi helyekre, arra lettek figyelmesek, hogy egyre koromfeketébb minden. Mégis észrevettek egy madárfiókát a földön. Már alig hallhatóan csivitel.

-    Rakjuk vissza a fészekbe- mondta a kis legény
-    Nem azt mondtad nincs sok időd és sietni kell?- kérdezte az óriás.
-    De igen, de nincs szívem itt hagyni, gyere segíts!- kérte
-    Jól van mondta az óriás.
 Felemelte madárfiókástól együtt, a madárfióka amint visszakerült a fészekbe, újra biztonságban érezte magát, közben a szülei megérkeztek, akik nagyon megköszönték nekik, hogy megmentették fiókájukat.

Továbbindultak, észre sem lehetett venni most nappal vagy éjjel van, még a köd is leereszkedett. Már nagyon fáradtak voltak, egyre ijesztőbb volt minden. Pihenni nem mertek, ki tudja, mi történik, ha elalszanak.
Egyszer csak egy hosszú orrú valami jelent meg előttük, úgy nézett ki, mint egy boszorkány, és tényleg az volt. Már menni is alig bírt, a seprűjét meg elvesztette.

-    Segítsünk neki hazajutni- vetette fel a legény.

Az óriásnak nem igazán volt hozzá kedve, a boszorkány amúgy is olyan csúnya volt, de a kis legénynek nem tudott nemet mondani. Így hazakísérték.
A boszorkány nagyon hálás volt, és ennek jeléül még útba igazította őket merre is menjenek tovább.

-    Már alig lehet pár óránk, ha így haladunk a teljes sötétség örökre itt marad!
-    Szedjük gyorsan a lábunkat!- mondogatták egymásnak.

Odaértek egy sötétebbnél is sötétebb barlanghoz, furcsa hangok jöttek ki belőle, talán itt lakik az a lény, akit keresünk! - örvendeztek.

Bementek bátran a barlangba, de hirtelen szemükbe világított valaki.

-    Mit kerestek itt- kérdezte.
-    Egy furcsa lényt keresünk, akinek állítólag tiszta a szíve és méltó lehet a királyságunkra.
-    Te vagy az?- kérdezték tőle
-    Talán igen, talán nem- válaszolta, majd így folytatta:
-    Tudjátok-e, hogy ide csak az teheti be a lábát, akit egész életében a jó szándék vezérelt.
Neked szerencséd van óriás, ha a kis legénynek nem segítesz útközben, most kitudja, mi lenne veled! Majd odaszólt a legénynek, gyere közelebb, adok neked valamit, ezt vidd vissza gyorsan a királyságba. Ott majd tudják, mit kell vele tenni! -    Nem jössz velünk?
-    Arra nincs szükség, boldogultok egyedül is- mondta

A legény, megkérte az óriást vegye fel a vállára, hogy gyorsabban haladjanak, nehogy kifussunk az időből.

Az óriás így is tett.
Ahogy haladtak visszafelé mintha egyre világosabb lett volna, tűnődtek is, hogy lehet ez.
Az országuk bejáratánál már várták őket.  Akkorra már majdnem teljesen világos volt, nagyon csodálkoztak, hisz csak ők maguk jöttek, és akkor felcsillant kezükben egy kulcs, amit még a törpétől kaptak.
Kis legény! Helyezd a kulcsot az ég kapujába!- mondta neki mindenki.
-    De miért én? Nem vagyok rá méltó, még a furcsa lény sem jött velem!
-    De olyan dolgokról tettél tanúbizonyságot, amire sok ember nem képes, és ha kinyílik a kapu, újra az örök fény borítja majd világunkat! Ugye tudod, hogy a kulcsot sem kaphatja meg ám akárki? Szóval bátran próbáld csak kinyitni!- biztatták tovább.
-    A kis legény a bátorításra elindult, és belehelyezte a kulcsot a zárba.

harmadik.jpg