Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Áteső

 

Csabai Andrea:

Áteső

Álszent reggeleken
befagy a tó vize,
vacogó fák közt
bolyong az ég,
jéggé dermedt csendben
kutyák marják egymást
egy kis melegért.
*
Az Idő legmélyén
elaljasult a fény,
a ködökbe 
szürkült tájon,
nincs más
csak az üres
végtelen,
és hiába nézel
előre az úton,
nem látsz semmit,
magadon is csak
épphogy átesel.
*
Azt mondják
jön majd
a világosság,
meg az öröklét,
meg még 
ki tudja mi,
de ki akarja
mindezt,
ha nincs senki
aki igazán 
a szívében
hordozza.